Martin atya Windswept House – Az utolsó pápa című könyvében, melynek „Történelem prológusként, a végidő előjelei” című bevezető részéből két fejezet ITT olvasható, csaknem 900 oldalon keresztül arról ír, hogy a Vatikánban létezik egy szervezett csoport, mely az „újegyházat” készíti elő nem kisebb szellem, mint a bukott arkangyal, Lucifer utasítására és segítségével. Azt az újegyházat, mely kizárólag humán célokat követ, s amely így alkalmas lehet a szabadkőművesek céljaként megalakuló egyetlen vallás, az ember-világvallás vezetésében a legfontosabb szerepek egyikét játszani.
Hogy Sátán saját elbukása óta szakadatlanul azon munkálkodik, hogy az embert kárhozatba rántsa, következésképpen Krisztus egyetlen Egyházát megdöntse, mindig ismert volt. Hogy ehhez mindig voltak eszközei, elsősorban a vele szövetséget kötött emberek, sőt, klerikusok, ez sem volt soha titok. Hogy e klerikusok közül egyesek az Egyház legfelsőbb köreibe is beférkőztek, a dolog természeténél fogva szintén nem elképzelhetetlen.
De hogy ezek az emberek a Vatikánban, és onnan kiindulva, megszervezve az egész világon szervezetet alkotnak, és hogy ez a szervezet semmitől, a legnagyobb szentségtöréstől sem riad vissza, hogy a Sátánnak Krisztus feletti – látszólagos – győzelme sikerüljön, nos, ez valami egészen új, ami azonban – ha igaz – nagyon sok mindent megmagyaráz, és ennek következtében nagy reményre is jogosít.
Általános emberi tulajdonság, hogy a zűrzavar, a véletlennek tűnő romlás, a kusza történések sora a legnagyobb félelmet kiváltó ok. Ha az Egyház mai állapotát nézzük, a káosz, az érthetetlen, megfoghatatlan döntések, a minden logikát, tant, ismeretet, tapasztalatot, múltat meghazudtoló jelenségek azok, amik értelmetlenségükkel a legnagyobb lelki fájdalmat okozzák a hithű katolikusoknak.
Ha viszont kiderül, hogy ezek a dolgok nem véletlenül, össze-vissza történnek, hanem egy nagyon jól átgondolt, értelmes terv részeiként, a dolog máris tapinthatóvá, következésképpen érthetővé és ezáltal leleplezhetővé, azaz legyőzhetővé válik.
Martin atyát fenti műve megjelenése után számtalanszor megkérdezték, hogy valóban megtörtént-e a Vatikánban a Sátán intronizációja, ahogy könyvében leírta – és ő mindig a leghatározottabb igennel válaszolt. A Cappella Paulina-ban zajló esemény résztvevői közül csak két személyt (a római őrt és egy porosz küldöttet) írt le alaposabban, de hogy ezek kik voltak, azt a Who’sWho-ból (http://www.traditio.com/tradlib/wind.txt – WHO'S WHO IN "WINDSWEPT HOUSE") én nem tudom kideríteni (akik ismerik az akkori fontos személyiségeket, nyilván tudják, kikről van szó). A dél-karolinai kápolnából azonban a két fő aktor, a celebráns és fő segítőjének a neve ismert, és e két főpap élete nagyonis elképzelhetővé teszi, hogy tényleg az aktív sátánisták körébe tartozhattak.
Visszatérve a Vatikánba, Martin atya az ember-vallás, az újegyház fő szervezőjének Agostino Casaroli bíborost teszi meg, aki Villot bíborostól vette át ezt a szerepet. Közvetlen szellemi társai közé tartoztak többek között Silvestrini, Laghi, Lustiger, König, Suenens bíborosok, a fiatalabb generáció közül elsősorban Angelo Sodano bíboros-államtitkár és Martini bíboros.
Ha csak a fele igaz abból, amit Martin atya állít egy ilyen szervezet létezéséről – és a történések azt mutatják, hogy valóban kell léteznie egy ilyen együttműködésnek –, akkor ennek a szervezetnek ma is működnie kell, és e szervezetnek ma is kell egy fejének lennie. Miután a szereplők közül a legtöbben már meghaltak, nem sokan maradnak, akik ezt a hivatalt viselhetik. Valójában azonban nem is az a döntő, hogy ki a kinevezett fő, sokkal inkább az számít, hogy ki képviseli a leginkább e szervezet céljait, ki teszi a legtöbbet e célok elérésére. És e kérdésre a felelet igencsak egyértelmű.
XVI. Benedek pápa ezévi éjféli karácsonyi miséjének prédikációjában egyetlen egyszer említette meg Krisztus nevét. „Krisztus így a mi békénk és békét hirdet a távoliaknak és közelieknek. Hogyan ne hozzá imádkoznánk ebben az órában is: »Igen, Úr, ma is hirdess nekünk békét, a távoliaknak és a közelieknek. Add, hogy a kardokat ma is ekevassá változtassák, hogy a harci felszerelés segítséggé váljon a szenvedőknek. Világosítsd meg azokat az embereket, akik azt hiszik, hogy a te nevedben erőszakot kell gyakorolniuk, hogy belássák az erőszak értelmetlenségét, és megtanulják felismerni a te igazi arcodat.«”
Még aki csak ritkán hallgat híreket, az is tudja, hogy amióta az észak-írországi harcok befejeződtek, egyetlen keresztény sem folyamodik Isten nevében erőszakhoz, ellenben a mohamedánok a világ minden pontján – így most, karácsony napján is – keresztényeket gyilkolnak Allah nevében. Még a tökéletesen antikeresztény EU, meg UNO statisztikái is kimutatják, hogy korunkban a keresztények a legüldözöttebbek.
Ezek után tényleg logikátlan azt mondani, hogy a pápa itt valójában a mohamedánokról beszél? Különösen akkor, ha egész prédikációjában a keresztényekről mindössze kétszer tesz említést, és mind a kétszer csak a mohamedánokkal együtt? Hogy kereszténység helyett csakis monoteizmusról beszél?
„Isten dicsősége a mennyben összefügg a földön levő emberek közötti békével. Ahol nem tisztelik Istent, ahol elfelejtik, sőt tagadják, ott nincs béke. Ma azonban a gondolkodás széles körben elterjedt áramlatai ennek ellenkezőjét állítják: A vallások, különösen a monoteizmus, az okai a világban uralkodó erőszaknak és háborúknak. Ezektől kell az emberiséget először megszabadítani, hogy béke legyen. A monoteizmus, az egy Istenben való hit az önkényeskedés, az intolerancia oka, mert saját lényege következtében mindenkire rá akarja erőszakolni a saját igazságát.”
Ha a pápa az előbb (majd még később is) a muzulmánokat igaz hívőként állítja be, akkor ez az utolsó passzázs hogyan illik a képbe? Hogyan állíthatja, hogy az intolerncia a máshitűekkel szemben csak egyesek koholmánya? Számára például Szaúd-Arábia vagy Indonézia, vagy Nigéria, vagy – sorolhatnánk az összes iszlám országot, és most már azokat az európai országokat is, például Ausztria, Németország, ahol a muzulmánok keresztény templomokat gyaláznak meg, nem létezik?
Úgy tűnik a pápának ezt a mondatát: „A megtérésnek, amire szükségünk van, tényleg a valósághoz való viszonyunk mélyére kell leérnie” elsősorban saját magának kellene megszívlelnie.
Hiszen ő az, aki a tényektől nem zavartatva magát rendületlenül így beszél: „Imádkozzunk, hogy az izraeliek és a palesztinok az egy Isten békéjében és szabadságban élhessenek. [vajon mit szólnak ehhez a zsidók és az arab muzulmánok?] Imádkozzunk a szomszédos országokért is, …, hogy a keresztények hitünk eredetének ezen országaiban megtarthassák otthonaikat, hogy a keresztények és a muzulmánok Isten békéjében együtt felépíthessék országukat.”
(Ezek után már csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy a pápa karácsonyi prédikációjában „Megváltó”-ként egyszer említette Jézust, amikor Lk 2,15-16-t idézte: „Szent kíváncsiság hajtotta őket [m. m. a pásztorokat], hogy lássák ezt a gyereket a jászolban, akiről az angyal azt mondta, hogy ő a Megváltó, a Felkent, az Úr.”
Mária nevét szintén egyetlen egyszer említette a következő összefüggésben: „Kikerülhetetlenül vetődik fel a kérdés, hogy mi lenne, ha Mária és József nálam kopogna?”)
XVI. Benedek pápa lényegét tekintve arról beszélt, hogy Istent fogadjuk be, mert az emberek csak ez esetben élhetnek békében. „Isten” alatt egyértelműen az összes monoteista vallás istenét értette, sőt minden Istent kereső embert [lásd Rahner tanítását a modernizmus e tanáról]. Isten szeretetét pedig a szegények, a harmadik világból a nyugati országokba bevándorlók iránti szeretettel és gondoskodással tette egyenlővé.
Majd a nagy ember-vallás credóját, az új-evangelizáció feladatát így foglalta össze: „Kérjük az urat, hogy ébrek legyünk a jelenlétére. Hogy meghalljuk, ahogy halkan és mégis szívhez szólóan létünk és akaratunk ajtaján kopogtat. Kérjük, hogy bennünk hely legyen a számára. És hogy őt ismerjük fel azokban is, akik által hozzánk szól: e világ gyerekeiben, szenvedőiben és elhagyatottjaiban, kitaszítottjaiban és szegényeiben.”
Végül a következő mondattal: „Kérjük az Urat, hogy ajándékozza nekünk korlátaink, saját világunk áthidalását, hogy segítsen vele találkoznunk, különösen abban a pillanatban, melyben saját magát a szent Eucharisztiában kezünkbe és szívünkbe helyezi” – a pápa mindenkinek érvet adott a kézbeáldozáshoz, melyet apraja nagyja, laikusa, bíborosa gátlás nélkül gyakorolt a Szent Péter bazilikában ezen az éjjelen is.
Amikor Jézus megalapította Egyházát és tanítványainak megparancsolta, hogy hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek (lásd: Mk 16,15), és tegyék tanítványává mind a népeket (lásd Mt 28,19), akkor az örömhír abból állt, hogy a bálványok helyett, akik szeszélyesek, gonoszak, követelődzők voltak, az igaz Isten maga a szeretet, az önfeláldozás, a lelki béke és nyugalom. Jézus tanítványai, aztán őket követve a katolikus Egyház azt tanította, hogy az igaz Isten nem önkényeskedik, nem kíván vért, és világosan kinyilatkoztatta, hogy mit követel az emberektől. Ez volt a legfontosabb újdonság, a legszebb tanítás az akkori népek isteneivel szemben: a keresztények Istene, vagyis az egyetlen igaz Isten maga a szeretet, a jóság.
Az akkori népeknek nem kellett magyarázni, hogy Isten a leghatalmasabb, a teremtő, a bíró, a mindenható, hogy Isten megköveteli, hogy törvényeit betartsák. Mindez magától értetődő volt az akkori ember számára, tudták, hogy egy isten csakis ilyen lehet.
A mai pogányságnál egészen, alapvetően más a helyzet. A mostani embereknek fogalmuk sincs, mit értsenek istenség alatt. Olyan szólamokkal, amiket az újegyház, különösen most az új-evangelizációval, hirdet: „Engedjétek magatokhoz közelebb Jézust!” – ugyan mit tudna kezdeni, és egyáltalán ezzel a felhívással mit lehet korunkban elérni? Ha nem kötelező engedelmeskedni Istennek, ha nem kötelező tökéletes alázattal és hódolattal fogadni őt, akkor miért válassza őt bárki is a ma embere közül, aki számára a jót, a szeretetet, a kellemeset egészen más dolgok jelentik? Ma az újegyház úgy állítja be az emberek előtt Jézust, mint egyet a sok kellemes, szabadon választható kínálat közül. Mikor, hol mondják azt, hogy Jézus kapott minden hatalmat égen és földön (lásd Mt 28,18), hogy klerikusainak az a feladata, hogy az embereket megtanítsák mindannak megtartására, amit Jézus tanítványainak parancsolt (lásd Mt 28,20)?
Visszatérve a korábban feltett kérdéshez – Ki képviseli Sátán célkitűzéseit, programját a leghatásosabban, a legkövetkezetesebben, a legszélesebb körben és a legnagyobb tekintély védelmében – a válasz nem lehet nehéz: az, aki a szentélyben foglal helyet, és aki a legnagyobb hatalmat és lehetőséget kapta az emberek félrevezetésére. – Ha látjuk a rombolást, amit e tanok, a zsinat és az új mise az emberek lelkében végez, akkor csak megnyugvásként fogadhatjuk Martin történetét a Sátán intronizációjáról: Mindaz ami ma történik az egyházban, nem a véletlen, nem csak az emberi butaság, becsvágy következménye, hanem a Jó és a Gonosz közötti természetfeletti harc részei.
Mindezek után álljon itt néhány részlet Martin atyának A kiforgatott katolicizmus című interjúkötetéből
A II. Vatikáni Zsinat óta történt változások lényege az, hogy szekularizálták az Egyházat, a katolicizmust felváltotta a humanizmus. Ennek a kulcsfigurája egyetlen lény: Lucifer. Sikeresen rásózta a portékáját a katolikusokra. Elhitette velük: ezentúl az a feladatuk, hogy a katolikus embereket a népeknek ahhoz a mozgalmához csatlakoztassák, amely az emberi tökéletesség felé vezet a nemzetek egymástól kölcsönösen és szorosan függő társadalmában.
Ezt hirdetik: Ennek a világnak a részévé kell lenned, másként fanatikusnak tartanak. Másként nem vagy jó állampolgár! Ezt egy arkangyali intelligencia adta el nekünk.
Mi történt? Mi idézte elő ezt a változást? Nos, ha egy mindenre kiterjedő, embermilliók életére kiható változást látunk, mely hirtelen tárul elénk, és minden ugyanazt a pecsétet viseli, biztosak lehetünk abban, hogy az nem véletlenül történt. Más szóval ilyenkor tudhatjuk, hogy az emberek egy szervezett testülete egy összehangolt tervet ültetett a gyakorlatba. Mivel oly egyetemes, tudhatjuk, hogy fentről indították el. Nem egy egyházmegyében kezdődött. Ez nem egy országban kezdődött. Ez Rómából indult ki. [És ma is Rómából kapja az utánpótlást.]
Kell annyi hitünk legyen, mint Máriának, amikor azt mondta: „Igen, ez az én Jézusom.” És felment a Kálváriára, hogy lássa Őt meghalni. Az még előttünk van, hogy lássuk ezt a dolgot egészen meghalni. Sírba tenni! Látni fogjuk mindennek a kigúnyolását. Ez az, ami reánk vár. És ezt Jézus szemmel láthatóan akarja és megengedi. Temetkezés vár ránk, a katolikus eszmények fokozatos elhantolása mindenütt, mind a nyilvános, mind pedig a magánéletben.
Az Egyház jelenlegi sebzett állapotában lehet, hogy vele együtt meghalunk, és csak egy másik nemzedék jön majd rá, mi volt Krisztus terve a világgal. De nekünk csak egyetlen teendőnk van, és ez az, hogy kitartsunk a hitben, a rózsafüzér imádkozásában, kitartsunk az Oltáriszentség és a szentmise mellett. Semmi mással nem kell törődnünk. Mi nem bírunk annyi kegyelemmel, hogy igazán változtatni tudjunk a dolgokon. Jézus nem emelt bennünket olyan helyzetbe, hogy ezt megtehessük. Minden teendőnk abban áll, hogy éljük a hitünket, a hitünkben haljunk meg, és kerüljük el a megalkuvásokat. Ennyi minden, amit tehetünk, mert a helyzet mozgatóerői kozmikus méretűek. Nem elérhetőek számunkra. Minden azt bizonyítja, hogy Lucifer már a végét járja. A végső eszközökhöz is hozzányúl, mert tudja, hogy az ő idejének közeleg a vége.
Viselem a keresztemet, és követem Őt. Egyedül ennyi a fontos. Nem összpontosíthatok erre az óriási harcra, mert meghaladja az erőimet. Ennek kozmikusak a méretei. Óriási szupererők vannak belekeveredve. Az egész világ valamennyi népére kiterjed.
Feltéve: 2012. december 28.